Kedves Jan!
Iratok és fényképek sokadik selejtezési hulláma közbeni keresés nyomán bukkantam halálhíredre néhány napja ezen az emlékoldalon. Talán az utolsó találkozásunk óta eltelt két évtized, talán mert elvesztettük a kapcsolatot egymással, vagy talán mert már 30 évvel ezelőtti megismerkedésünkkor is „szép korú fiatalember” voltál – mindegy -, csak rövid ideig ültem némán, aztán előbb szelíd elégedettség – ez csodálatos, Jan 99 esztendőt megért! – majd hamar adósság és hála érzése töltött el. Ez utóbbiak miatt, írok itt neked.
Jan!
Mikor utoljára jártál Magyarországon, 2004-ben, úgy indultam el a telefonon megbeszélt randevúnkra, hogy nem mulasztom elmondani, milyen jó is volt a veled és Juliánával töltött idő Belgiumban, és milyen hálás vagyok segítségetekért. Aznap szép estét töltöttünk a Dunán, másnap szeretett Volkswagen Caravanoddal Kapolcsra utaztunk, harmadnap Tihanyban a bencéseknél jártunk, majd a Balaton vulkáni hegyeit csodáltuk. Ez alatt a három nap alatt olyan voltál, mint amilyennek 1992 őszén Brüsszelben megismertelek: fiatalos, kedves, előzékeny, segítőkész, önzetlen, a világ dolgaiban rendkívül jártas, művelt, nagyszerű társalgó, moralizálásra mindig hajlandó és tudásából is mindig adni akaró, magával ragadó előadó. Persze mindenről beszéltünk, épp csak az maradt el, amit szerettem volna.
Adósságom most pótolom: Jan, köszönöm, hogy befogadtál (köszönet ezért Julianának is), köszönöm, hogy, támogattál, köszönöm, hogy bíztál bennem, amíg tehetted. Köszönöm melléfogásaim iránt tanúsított megértésed és nagyvonalú megbocsátásaid. Köszönöm a kereszténység és humanizmus általad mutatott példáit. Mindezt nem felejtem el!
És persze bennem marad együtt szivarozásaink, napi politikai kérdésekben harcos véleményed, Aquinói Tamás, Chopin, Bach, az Encyclopaedia Britannica és a pálinka iránti rajongásod, frízségedre büszke voltod, vendégszereteted (Istenem, milyen példás házigazda voltál!), az öregedés jelei feletti öniróniád emléke; nem felejtem, ahogy türelemmel és lankadatlanul javítod francia beszédem, és előttem van elmaradhatatlan csokornyakkendőd, kockás öltönyöd, szád sarkán gyakran megjelenő bölcs-ravaszkás mosolyod.
Jan, az élet ajándéka, hogy ismerhettelek!
Az említett 2004-es, háromnapos magyarországi együttlétünk végén Balaton egyik legszebb helyén, Badacsonyban váltunk el egymástól. Ti az általad szeretett művész-falu, Zsennye felé készültetek, feleségem és én hajóval a túlpartra, Fonyódra igyekeztünk. A búcsú rád jellemző volt, nem múlhatott el anélkül, hogy ne adtál volna valamit: a Pest környékén vett Nyakas-féle Irsai Olivér készletedből tukmáltál ránk több palackot. Ilyen voltál Jan.
Még valami. Bevallom, eleinte nagyon nem szerettem négykezesezni veled, de megtettem, mert tudtam, jól esik ha kamarazenélhetsz, és mert ezzel az aprósággal kedvedben járhattam. Aztán évekkel később valami baráti ünnepségen való fellépéshez kértél segítséget. Heteken át tanultuk Rahmanyinov egyik mindkettőn számára ismeretlen művét, majd egész jól eljátszottuk valahol dél-Hollandiában. Én ekkor már élveztem a készülést és az előadást is. Ma meg éveket adnék életemből, ha újra Schaerbeekben lehetnénk és Blüthner zongorádon valamelyik Haydn szimfónia átiratát vagy egy Schubert négykezest még egyszer együtt zongorázhatnánk, jókedvűen, ahogy 1993 tavaszán tettük, a lemenő nap Paul Deshcanellaan felől besütő fényében.
Kedves Jan!
Emlékedet, ahogy a tőled kapott könyveket és a Berio duó kottáját megőrzöm.
Nyugodj békében, szeretett örökifjú patrónusom!
Zoltán
